Bullhead

Mindennapi teendőimre koncentrálok restanciáimat elintézendő, egyéb létproblémákra így nem is jut idő. :) Azért tegnap este megnéztem  Bikanyakat / Bullhead, angol cím jobban tetszik, ( bár a net szerint ebihalat jelent egybeírva, szóval megint egy áthallás :) benne ott a mitologikusabb értelmezés, ami  ember-állat kettősséget, kétminőségűséget jobban hozza. Jó film, erős, érzelmileg is... Gondolatok folyamatosan hullámoznak bennem: hogyan próbál megnyilatkozni a lélek, hogyan jelenhetne meg a megnyomorított, lenyomott, elfedett emberi, egy nem tudatos közmegegyezésen alapuló/közösen működtetett pusztulatban, ahol nincs szeretet, bizalom, a kapcsolatok mind érdekvezéreltek, érdekkel átitatottak.

A férfi világ végletesen torz értékek mentén működteti önmagát. A romlatlannak esélye sincs. Be kell avatódnia ebbe a mechanikus ismétlődésekre épülő, erőszakos, emberietlen/emberi határán túli világba. Ugyanúgy nem tud férfivá érni/ebihal, embrió? kiteljesedni, csak kasztrálódtatni, megőrülni, félresiklani. A nőnek nem osztottak lapot. Nem működik. Passzívak, bizonytalanok, kiszolgáltatottak, uralhatók. A szexualitás meg/nem/jelenése is megérne pár mondatot.
Mindenki nyomorult, lehetőségek csírában elfojtva. Ki lehet szállni szélütöttként, és bele lehet pusztulni, megkísérelve a lehetetlent. Kapcsolódni nem lehet.

Fura, hogy kritikákban azt olvasom, h nem lehet azonosulni a főhőssel. Mikor torzóba regresszálódva, elakadva is, ő az egyetlen szerethető, minden szörnyű, és gyomorforgató agressziója ellenére. Külső elvárásokkal azonosuló forma mögül csak elődereng valami/valaki. Nem is tudnám végigizgulni a filmet, bár nyilvánvaló, hogy a lehetetlenért drukkolok, mert megváltás nincs, drámán feleszmélés talán, de az se nagyon.

Minden érték hiány, teljesség lehetetlen, csonkolt tartalom.

Torz beidegződések reménytelen foglyai.

Kutyafuttában ennyi.
(2011, belga - Rendező: Michael R. Roskam, - főszereplő:  Matthias Schoenaerts / Jacky Vanmarsenille)