Rendszeresen agyagozunk a csoporttal, általában valamilyen megadott téma köré szerveződik egy-egy ilyen alkalom. Mondjuk valamilyen mozgásos gyakorlat után emberi figurát mintázunk.
A képen látható agyag-fiú is egy ilyen alkalommal készült. Pontosabban két egymást követő héten: a csoport tagjai először megmintáztak egy-egy figurát, amit a rákövetkező héten festettek ki. Nincs lehetőség a szobrocskák kiégetésére, de nem is ez a cél. Miután elkészültek a munkák, rögtönzött "kiállítást" rendezünk, majd beszélgetünk: ilyenkor lehetőség nyílik meghallgatni a többiek reflexióit, első benyomásait, illetve megfogalmazni azokat az érzéseket, gondolatokat, amik mintázás közben, illetve az elkészült munkák kapcsán ébredtek/ébrednek. És ez, tapasztalatom szerint, nem is olyan könnyű, mármint kimondani, vagy akár meghallgatni... de erről is lehet beszélni.
A képen látható figura alkotójának a rövidtávú memóriája sérült, alkotás közben többször rácsodálkozott saját munkájára, majd amikor elkészült, kérdések mentén, együtt próbáltuk "kitalálni", hogy kit is látunk? Ki ő? Mi a története? Mit csinál éppen? Milyen hatalmasak a különböző színre festett lábfejek, vagy talán labdákon, golyókon gurul..? T. számos lehetőséget vetett fel, kicsit tanácstalanul, és ezek közül semmiképp sem akaródzott egyet választani, a lehetőségeket leszűkíteni. Szóba kerültek a sárga szemek: "röntgenszemei vannak".
Számomra pedig különösen érdekes a mozdulat, a felfelé mutató jobb karral, amiről hiányzik a kézfej, és a lefelé, föld felé mutató bal kéz a méretes ujjakkal, és a két lábfej helyén a két hatalmas különböző színű gombóc, - nagyobbak a fejnél, és nem csak azért, hogy stabilan álljon, - amiket a a fordított vörös U alak, a lábszárak kapcsolnak össze...
Mondjuk az is a történethez tartozik, hogy T. sose tartotta sokra a saját "művészeti" tevékenységét. De szeretett a csoportba járni, ezért még erre is hajlandó volt, sőt az ezzel járó feszültséget is vállalta, a szinte álomszerű alkotást, - ahol a megfogalmazott célok mindig ködbe vesznek, - a "Mit is csinálok most?"- ban való rendszeres felocsúdást. A többiek elismerő megjegyzéseit, a megerősítéseket kétkedő, megengedő mosollyal fogadta, és én úgy láttam, sose látta túl sok értelmét a festésnek, mintázásnak. Pedig mélyen bele tudott feledkezni ezekbe a feladatokba. Igazán mégis azt élvezte, amikor a többiek alkotásairól beszélhetett, ilyenkor szabadjára engedhette a fantáziáját, és az nagyon megy neki. Mindig lelkesen jött, pozitív visszajelzéseket adott, és ezért is sajnálom, hogy már nem jár közénk, meg mert ez nem az ő döntése volt, egy élethelyzet hozta így, de nagyon hiányzik a jelenléte, a reflexiói, kedves, barátságos személye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése