ADHD

Egy esettanulmány részletei:

.

N 5 és fél éves volt, amikor megismertem. Egy önkormányzati óvoda nagycsoportosa, 24 társával együtt. A Vadaskert Gyermek és Ifjúságpszichiátriai Kórháztól figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar diagnózist kapott, az óvodában és óvodán kívül is különböző fejlesztésekre, terápiákra járt. Naponta találkoztunk, és egyik feladatom volt, hogy délelőttönként kiemelten figyeljek rá, foglalkozzam vele.

.

A kedves arcú, csillagszemű, gyakran mosolygó kisfiút megismerve, tapasztaltam csapongó figyelmét, gyakran féktelen viselkedését, amivel nem kis riadalmat keltett környezetében.  

Beszéde nehezen érthető, fragmentált volt, olykor mondókaszerű rigmusokat ismételgetett. 

A csoportszobában gyakran ide-oda futkározott, sokszor elesett, átesett dolgokon, ha megsebesült fájdalomra, sérülésre nem reagált, szaladt tovább, mintha mi se történt volna. Tevékenységeiben kapkodás, nyugtalanság jellemezte.

Kezdeti törekvésem arra irányult, hogy elnyerjem bizalmát, hogy oda tudjon figyelni kéréseimre, jelzéseimre, létrejöjjön egy kapcsolat, amire építeni lehet, és tovább tudjunk lépni az óvónőkkel és fejlesztőpedagógusokkal közösen meghatározott célok megvalósítása felé. Vagyis, hogy segítsem felzárkózását, támogassam személyiségfejlődését, előmozdítsam a közösségi együttműködés szabályainak elsajátításában, betartásában.

.

Feltűnő volt, hogy mennyire nem hallgat a felnőttek szavára, s hogy mennyire megszokta már, hogy cselekedeteivel környezete rosszallását váltja ki.

Első gondolatom az volt, hogy mivel és hogyan segíthetném, hogy részvétele a csoportban kiegyensúlyozottabbá váljon, kevesebb konfliktus pattanjon ki közte és társai között, teljesítménye kiegyenlítettebb lehessen, és mindenek előtt, hogy megtapasztalhassa, hogy a gyerekközösségben többször és tartósabban képes összhangba kerülni társaival és tárgyi környezetével.

.

Megismerkedésünk idején megtapasztaltam, hogyan provokálja a szabályozást, ha kértem tőle valamit elszaladt, ahogy a többi felnőtt elől is, vagy dacosan megmakacsolta magát. Türelemmel, figyelemmel és elfogadással lassan mégis sikerült valamennyire a bizalmát elnyernem. Néhány nap után örömmel töltött el, amikor játékába bevont, megosztotta velem egy-egy élményét, illetve azt éreztem, hogy figyelget engem, hogy bízhat-e bennem?

.

Az együtt töltött hónapok alatt számos helyzetben figyelhettem meg N viselkedését. Már az első időben megismerhettem kiemelkedő képességeit is. Intenzív érdeklődéssel fordult a számára izgalmas témák felé, amikben akár az átlagosnál gazdagabbak voltak ismeretei. Szívesen gyurmázott, formagazdag figurákat készített, témaválasztásait sokszínűség, mintázását kreatív ötletesség jellemezte. Szívesen, és kreatívan épített legóból illetve fa építőjátékokból.

A csoport egy-egy tagjával csak rövidebb ideig szokott/tudott együtt játszani, mert ezekben a helyzetekben gyakoriak voltak a konfliktusok, indulatkitörések. Felnőttekkel való játékai természetesen kiegyensúlyozottabbak voltak.

Társaival való konfliktusainak forrása volt többek között, alacsony stressz tűrése, és hogy a helyzeteket gyakran félreértette, majd szélsőségesen reagált rájuk. Gyakran feszegette a határokat, nehezére esett a szabályok betartása, amit páros helyzetek megkönnyítettek.

Nyugtalanul hullámzó érzelmi állapot jellemezte, nehezére esett ellazulni, és dühkitöréseit követően nehezen nyugodott meg. A csoport egyik óvónőjének beszámolója szerint korábban egy-egy napra 3-4 „kiborulása” is jellemző volt. Szerencsére én ilyet nem tapasztaltam, de azt gondolom, hogy kiborulásból egy is sok… Láthatóan nem csak környezetét, de őt magát is megijesztették saját dührohamai.

.

Egy alkalommal, amikor az óvónő, büntetésül kiküldte a csoportszobából, N provokatív módon sorra nyitogatta az öltözőszekrények ajtaját, figyelve, hogy miként reagálok.

Amikor azt látta, hogy nyugodt maradok, lassan ki tudott jönni az oppozícióból, majd kérdésemre, hogy most mit lehetne tenni az összes nyitott ajtóval, szépen sorra visszacsukta azokat.

Hirtelen jött kreatív ötletek segítettek ezekben a nehéz helyzetekben, vagy amikor N nem tudott kapcsolódni, és nekem kellett kizökkentenem egy helyzetből, hogy figyelmét egy kérésre, feladatra irányítsam, vagy akár csak egy szabályt betartassak vele.

Volt, hogy bábokat használtam erre a célra, máskor a kedvenc játékfiguráját hívtam segítségül, de arra nem volt garancia, hogy ami egyszer bevált, legközelebb is működni fog.

Természetessé vált, hogy mindig rugalmasan, az aktuális helyzetből kell az adott szituációt megoldanom. Sokat segítettek az óvoda pszichológusával folytatott beszélgetéseink is.

 

N számára fontos lett volna, hogy minél több elfogadást tapasztaljon a környezete részéről. Azonban azt tapasztaltam, hogy már megkapta a többiektől a „rosszgyerek” stigmáját. A konfliktushelyzetekben gyakran indokolatlanul is őt okolták társai, máskor provokálták őt. Ezen szerettem volna változtatni, többek között személyes példával, és a helyzetek megbeszélésével. Természetesen ez lassú folyamat, akár visszalépésekkel, megtorpanásokkal.

.

N számára az is nagyon fontos, hogy a keretek/határok pontosan ki legyenek jelölve, majd következetesen be legyenek tartatva. A megszokott napi rutin felborulása (pl. egy kirándulás miatt) mindig kicsit visszavetette őt a kiegyensúlyozatlan működés felé. Ilyenkor a szabályokat sokkal nehezebben követte. Sokat segített, ha volt mód és idő felkészíteni őt ezekre a változásokra, de váratlan helyzetekben kiszámíthatatlanok voltak a reakciói.

.

Az óvónők elvárása volt, hogy N rendszeresen, minél többször, és minél hosszabb időre vegyen részt az általuk vezetett közös foglalkozásokon, kapcsolódjon be a játékokba, és csak, ha elfáradt, akkor lépjen ki ezekből a helyzetekből.

A délelőtti szabad játék, az ez alatt kialakuló hangos zsezsegés azonban N-t addigra általában már kifárasztotta. Ilyenkor félreülhettünk egy asztalhoz, és valamilyen társas- vagy fejlesztőjátékot vettünk elő. Társasjátékaink során tapasztaltam, hogy nehezen tanulta meg a szabályokat, figyelme gyakran elterelődött.

.

Azt is bevezettük az óvodapedagógusokkal egyetértésben, hogy a közös rendezvényeken, - mint amilyen egy bábelőadás, - ha észrevesszük, hogy N elfáradt, akkor felmentem vele a csoportszobába, és valamilyen logikai játékot játszva vártuk meg a rendezvény végét.

Egy ilyen alkalommal addig rakosgatta ki a tangram játék színes sokszögeit, először segítséget kérve, majd egyre önállóbban, míg ötödszörre, vagy hatodszorra önállóan is meg tudta csinálni. A kezdeti sikertelenség láthatóan frusztrálta, feszültté tette, és abba nem hagyta volna a próbálkozásokat. Megható volt a sikert, a többiek elismerését nyugtázó sugárzó öröme büszkesége. Munkám egyik célja, hogy minél több ilyen élményt élhessen át, és ezzel együtt erősödjön önértékelése, önbizalma, csökkenjen a feladathelyzetekben megélt szorongása, feszültsége, hogy megtalálja biztonságos helyét a közösségben.

.