Már korábban is kipróbáltunk egy-egy ilyen játékot, de volt bennem némi óvatosság, mert nem voltam benne biztos, hogy a fiatalok hogyan fogadják majd ezeket a számukra is új gyakorlatokat, helyzeteket. Abban bíztam, hogy figyelmemmel, jelenlétemmel biztonságos keretet nyújtok ehhez az újhoz, s a feladatokon reakciójuk, visszajelzéseik figyelembe vételével szabadon, rugalmasan alakíthatok is. Az egyik csoporton koterapeuta társam, egy másikon hospitáló vendégek visszajelzéseire is számíthattam.
Egy őszi napon :) a megérkezés, teakészítés és beszélgetőkör után, egy fantáziajátékra hívtam meg a csoport tagjait. Direkt olyan gyakorlatot választottam, hogy kimozdulhassunk a megszokott székben ücsörgésből. De most nem úgy, hogy valami mozgásos szituval hangolódunk a későbbi vizuális feladatra, hanem azt ajánlottam, hogy üljünk körbe a földre helyezett párnákon. Ez ebben a csoportban teljesen új volt, eddig valahogy nem jutott eszembe.
Nem fogok mindent részletesen leírni, megpróbálom kiemelni ami számomra fontos.
Miután kényelmesen elhelyezkedtünk, a bevezető mondatokban megkértem a csoport tagjait, hogy próbálják majd elképzelni azt amiről mesélek, akinek úgy könnyebb, be is csukhatja közben a szemét. Nálunk nem mindenkinek könnyű, vagy jó érzés ez. Egy mély be és kilégzés után napfényben ragyogó magas hegyet képzelhettünk magunk elé, mely magasan az ég felé nyúlik. "Ma ilyen magas hegyekké változhattok"- ez a következő instrukció, és nem tudhattam, valaki nem akad-e fel ezen, nem szül-e benne ellenérzést. Mármint, hogy nem úgy csinálunk, hanem azzá válunk. Ezen dilemmáztam, mert azt szeretek nagyon. És akkor nyugodtan lélegezve, egyenesen ülve kezünket égnek emelve, kezünk átváltozott hegytetővé, mi magunk heggyé. Éreztük, milyen biztosan áll ez a hegy a földön, a teteje szinte súrolta a felhőket, láthattuk, ahogy egy madár nagy köröket írva elrepül felettünk, majd kezünket leengedve, a levegőt kifújva, lassan visszaváltoztunk, és visszaérkeztünk egymás közé.
Ezután következett az élmények megosztása, arra kértem mindenkit, fesse meg milyen hegy volt, hogy mi is lássuk. Milyen magas? Milyen volt körülötte az ég, milyen, a madár...? Mindezt vízfestékkel, akvarellpapírra. Festés után arra is jutott idő, hogy egy-egy mondatot meg is fogalmazzunk az elkészült képekről, - a magunkéról, és egymáséról is, - illetve beszélhessenek a gyakorlatot kísérő érzésekről...
Azt tapasztaltam, hogy nem volt kellemetlen ez a játék a tagok számára, ezért a következő alkalommal folytattam... Az elkészült képekről még számos kérdés irányában indulhattunk volna tovább egy más célú, összetételű csoportban. Ezeknek a lehetőségeknek csak egy részét érintettük, inkább csak "ténymegállapításként", ráirányítva egymás figyelmét egy-egy, a vizualitás eszközeivel megfogalmazott sajátosságra, megosztva érzéseket, benyomásokat, a további értelmezés szándéka nélkül. Ebben a verbalizáló szakaszban mindig kinyílnak a lehetőségeink, ha vendégünk van, mint most a hospitáló kollégák személyében. Nálunk jelen pillanatban, ilyen sajátos módon tud megjelenni inklúzió, integráció.
*A gyakorlatot az SZPT/Varázsjátékok egyik kötetében leírtak alapján játszottuk. Most direkt nem alakítottam rajta, mint ahogy korábban csak inspirációként használtam egy-egy fantáziajátékot. Miután a fent említett könyvekben (szerzőjük Gőbel Orsolya), én nem találtam akadályozott felnőttek körében szerzett tapasztalatokról és ajánlásokról leírást, ezért volt az a korábban megfogalmazott nagy óvatoskodás részemről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése