Kétálom

Tegnap Emőnél jártam. Adott egy csomó hasznos tanácsot, hogy hogyan tudnék kiegyensúlyozottabban működni a fizikaiban. Azon viszont nekem kell gondolkoznom, dolgoznom, hogy mi gátolja ugyanezt a lelkiben. Mondjuk tudom. Arról is beszéltünk, meg lehetne fogalmazni, hogy mit szeretnék elérni, min szeretnék változtatni, mit tudok ezért tenni. (Akkor ez most egy afféle szankalpa. Van ilyenem, de lehet mélyebben bele kéne mennem... :))
Erről jutott eszembe egy régebbi álmom:

" A gyerekkori házunkban vagyunk, ahol 6 éves koromtól fiatal felnőtt koromig éltem, mielőtt önálló lakásba költöztem. Álmomban családommal: társammal, gyermekemmel  vagyok a lakásban, bár ők sosem éltek velem ott. A szüleim szobájának ablakából ugyanennek a háznak egy másik nézetét látom: az intenzív-sárga külső házfalat. Szorosan a falhoz húzódva emberek sora áll, arccal felém. Nem ismerős az arcuk.

Tudom, hogy éppen egy földrengést élünk át mindannyian, de nyugodt vagyok. Nem érzek félelmet. Semmilyen érzelmet. Tudom, hogy a szeretteimért sem kell aggódnom.

Látom, ahogy hirtelen megmozdul, előre vágódik az egész fal felém dobva az embereket. Mindezt magasról nézem. (második emelet)

Még mindig nem érzek félelmet. Nyugodt vagyok.

Hátramegyek a fürdőszobába, kinézek a fürdőszobaablakon.: körülbelül azt látom, amit 20 évig is, amikor ott laktam abban a lakásban: Távol a hegyeket, a tv-adó tornyával. Csak nézek rezignáltan, amikor hullámozni kezd előttem a táj, nagyon filmszerű az egész, és elindulnak felém a hegyek.

Lenyűgöz a látvány. Mozdulatlanul nézem, ahogy közelednek felém. Nyugodt vagyok."

A 'földrengés' megvolt, mindenki túlélte. Ami miatt eszembe jutott, a lélekjelenlét, a bizalom - az nagyon vonzó ebben az álmomban.

Több mint egy év elteltével folytatása is lett:
"Egy fennsíkon, több emelet mély szakadék peremén állok. Odalent hosszan elterülő zöld mező. Ahogy lenézek, látom a függőleges földfalat, nem nő rajta növény. Szeretnék tovább menni, de a mélység utamat állja. A távolba elnézve, nagyon messze kiterjedt sárga folt: sárgálló virágmező. Nagyon messze van, de ahogy egyre nézem, felismerem a molyhos ökörfarkkórót¹ - sőt azt is tudom már, hogy ezt a mezőt egykor én ültettem: én szórtam ott szét, a magam gyűjtötte magokat. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy odajussak, de a szakadék félelemmel tölt el. Olyan erős a vágyam, hogy nekiiramodok, és leszaladok a függőleges földfalon. Baj nélkül leérek." - itt ér véget az álom. Úgy érzem az előzőt írja tovább. És elég pontosan mutatja az utamat. Akkor biztatásként éltem meg, és erőt merítettem belőle. Szeretek visszagondolni rá. Nehéz pillanatokban megerősítésként használni… Azóta megint eltelt nem-kevés idő. És most szeretnék karácsonyra egy harmadik álmot is :)))

¹ utána néztem, másik neve királydárda 

... erről meg ez a régi rajz ugrott:) be...*
-----

*erről meg ez: "I had jumped off the edge, and then, at the very last moment, something reached out and caught me in midair. That something is what I define as love. It is the one thing that can stop a man from falling, powerful enough to negate the laws of gravity." - Paul Auster, Moon Palace

 "Leugrottam a széléről, aztán a legutolsó pillanatban, valami kinyúlt és elkapott a levegőben. Valami, amit  szeretetként definiálok. Az egyetlen dolog, ami megállíthatja egy ember zuhanását, mert elég erős, hogy legyőzze a gravitáció törvényét."- Paul Auster, Moon Palace 

(a feltétel nélküli, megkülönböztetés nélküli szeretet/maitrī 'hordozójaként' megtapasztalni annak  félelemtől, szorongástól, szenvedéstől megszabadító erejét :)